„...Már az Angyalút kezdetén kiderült, hogy alapvetően kétféle irányt vesz az életünk. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak más. Ki tudja, miért, de ahogy bárhol a világon, így közöttünk is voltak megrögzött városlakók, és voltak, akik mániákusan vágytak vidékre, a zöldbe, a föld közelébe. Nem akarta egyik fél sem meggyőzni a másikat, hogy az ő életformája az üdvözítő, ez már akkor is távol állt tőlünk. Így hát a kezdetektől úgy terveztük, hogy mindkét tábor igényeit kielégítjük. Végül is a falusi és a városi életformának is megvannak az előnyei, és mindkét irányú fejlődésből tanulhatunk, profitálhatunk. Szóval mindjárt a kezdetektől angyalfalvak és városok hálózatában gondolkodtunk és terveztünk…” (Idézet a II. könyvből.)

Így született Angyalváros…

A fehér város története még formálódik a fejemben, de a képe már kirajzolódott a képzeletemben, és mondhatom, lélegzetállító! Nehogy ám afféle agyonzsúfolt, lebetonozott, több milliós embertömegnek otthont adó, füstös és zajos kolosszust képzelj magad elé! Inkább valami olyasmit, amit a rajzon** látsz: Művészien megtervezett, áthatja egyfajta kozmikus rendezőelv és geometria, mégis légies, szabadon burjánzik... Az a fajta magasan fejlett káosz jellemző rá, amely a természetben is megfigyelhető. Egy világos színekben pompázó, térbeli mandala, amelyet átjárnak az univerzum alapelemei, a tűz, víz, föld, levegő, és amely lüktet, lélegzik, mint egy élő organizmus. Vázát fehér és áttetsző, lágy tapintású kristályok szövevénye alkotja, mintha csak a levegő és a víz kövült volna bele az örökkévaló pillanatba. Épületeit a tűz, a Nap éltető sugarai melengetik, festik aranyló fénybe. Tereit és utcáit élő földtakaró borítja, amely gazdag növény- és állatvilágnak ad otthont. A város vérereiben lustán keringenek az „embersejtek”, sétálnak vagy utaznak a halkan surranó gömbvasúton. Nem sietnek sehová…

És a város nemcsak él, de énekel is. Szél orgonál a toronysípok között, levelek zizegnek a hatalmas parkokban, vizek csobognak

„A meteorrajz pazar látványt nyújtott, fénye megvilágította a függőfolyosók ezüstláncaival összekötött kristálypaloták karcsú tornyait és a város híresen szép vízmedencéit és szökőkútjai. Mint egy tündöklő ékszer. Gandalf élvezte a magányos, de fennkölt pillanatot. Sosem győzött betelni imádott városa csodálatával.” (Idézet a II. könyvből.)                                                                                          Mandelgumó közelről (klikk a képre)